Gyorstalpaló az 1 hónapos kihagyás (szégyenletes, szánbánröstellnagyon) okán

Igyekszem összeszedni mindent, ami ezidő alatt történt velem. Nehéz lesz. Tanuló pénz Zitácskának a jövőre, hogy ne lustuljon el ennyire, mert csak plusz munkát ad magának. 
Akkor nézzük szépen sorjában. Talán ott vesztettem el a mese, mese, mátka fonalat, hogy megjött a tavasz, mostanra már visszavonhatatlanul!! Átlag 20 fokok vannak, akkor szeretem a legjobban, amikor kis szellő is fúj, és nem áll a levegő, mert akkor nagyon fülledt tud lenni. 

Április második hetében volt egy tavaszi szünetünk, amikor dokumentálni kellett bejárni, gyerekek nem voltak. A tavaszi szünet első felében megint sikerült istenesen begfáznom, mivel kegyetlen esős és szeles meg hideg idő volt, szóval a maradék időt azzal töltöttem, hogy próbáltam kikúrálni magam. Próbáltak ismét rávenni az antibiotikumra, szedjek azt. Nem akartam most sem, az én kis szervezetem ehhez nincs hozzászokva, és nem is akarom tönkre vágni, úgyhogy maradtam a jól bevált pálinkás öblögetéssel (már alig maradt, jó lesz haza menni...), meg mézutálat ide vagy oda, de azzal ittam a teát, azzal ettem a müzlimet reggel, illetve, ha lázam volt, akkor mézes fokhagyma darabokat nyeltem. Így aztán a tavaszi szünet végére már csak a cekcuális búgó hangom maradt (nem mintha amúgy egy csingiling szoprán lennék, ugye.), meg a vámpírokat sarokba szorító leheletem. Höhö.
A szünetben amúgy sikerült kirándulgatnom kicsit, már akkor nem volt annyira cudar idő sem, és én is kaptam már valamennyire levegőt az orromon. Így hát optimistán, egy csomag zsepi társaságával elindultam, nyakamba vettem Mariemontot. Most olyan részre mentem, ahol eddig még nem jártam. Valóságos mesevilágot találtam. Akik látták facebookon a képeimet, tudják miről beszélek, és talán a jelzővel is egyetértenek, nem túlzok. Amúgy is a víz a mindenem; mindenütt jó, de legjobb vízparton. Legyen az a Hármas-Körös otthon, a Tisza Szegeden, a Duna Budapesten, az Ohio itt, vagy ez a kis mesterséges patakocska, amire leltem. Nyugtat, elgondolkodok mellette sokmindenről, és feltölt energiával (eskü, hogy mindjárt írok egy csöpögős történetet is valamelyik Csók és könnybe). Szóval bármennyire is émelyítően hangzik, ez volt a fene nagy helyzet.

Szünet után kezdődött újra a meló-dia. Majd azon a hétvégén jött húsvét. Itt mondanom sem kell, nem szokás locsolkodni. A gyerekeknek szerveznek parkokban, házaknál családon belül tojásvadászatot, ami abból áll, hogy egy kosárral, nylon-zacskóval szaladgálnak, és összeszedik a műanyag, leginkább Kinder-tojáshoz hasonlítható tokokba rejtett cukorkákat, M&M's-eket, Reese cup-okat, stbstbstb... Húsvét vasárnap Kelli nagynénjéékhez voltam hivatalos (most már lassan az egész családját megismerem), beszélgettem a nagybácsikájával is, aki megjárta Vietnám idején Thaiföldet, azokról a kalandjairól mesélt, én meg tátott szájjal bámultam. Főnökasszonyom sógora is rátért az ausztrál poénra, így már hivatalos, a büdös életbe nem mosom le magamról... de én azért fáradthatatlanul kikkkkhérem magamnak. :D Bár a nagybácsi is nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy november óta kint vagyok, és alig akcentussal beszélek (ami nagyon édescukorborsó dolog volt tőle, hogy ezt mondta, de nem igaz, naná, hogy van akcentusom - erre mondta Kelli sógora: "hogyne volna neki, ausztrál".). Jól éreztem magam, és élvezem azt, hogy egyre kevesebbet kell magamat nagyon megerőltetve odafigyelnem, mit hogyan mondok, vagy akarok kifejezni. Egyre jobban gördülnek a szavak egymás után. 

Hétfőn persze dolgoztam, mivel itt nem munkaszüneti nap, de mégis jó volt a nap, mert mire hazaértem, az ajtóm előtt várt egy csomagocska... megleptem végre valahára magam egy e-book olvasóval. Nagyon az elveim ellen van, mert könyvpárti vagyok, de csak egy könyvet hoztam ki magammal, amivel hamar végeztem. Szeretek szagolgatni, szeretem olvasás előtt végigpergetni a lapokat, megfogdosni alaposan, figyelemmel követni, hogy "jémennyithaladtammár", és titkon mindig a végére lapozni, hogy az utolsó mondatot elolvassam. Szóval ezeket digitalizált könyv esetében nagyon nehéz megtenni... de kénytelen voltam feladni az elveimet, mert megelégeltem, hogy csak akkor tudok olvasni, ha itthon vagyok a lakásban, és nyugiban bekapcsolom a gépem, és onnan olvasok. Az is macerás, mert melegít a gép, kényelmetlen, nagy, sötöbö. De így a tavasz mellett Meseanyó (Fable) is beállt a segítőim közé, akik megkönnyítik, és észrevétlenül elrepülővé varázsolják a maradék 48 (és egyre kevesebb) napot, amikor indulhatok, ugyanakkor repül az idő a buszra várva, nem veszem észre, ha késik, nem bosszankodom, nem unatkozom. A szépségbibi annyi, hogy most már sajnos én sem tűnök ki a buszon utazók soraiból, én is a kütyümet nézem. De én kérem hangosan nevetek (amiért persze jól meg is néznek, de aki ismeri Meseanyót, tudja, ez várt mellékhatás, cseppet sem szégyenletes dolog... persze ők nem ismerik.), nem szürkülök bele, élvezem. Szóval a reggeleim a buszon most már így telnek, egyre vidámabban.

Névnap. Nagyon sokan felköszöntöttetek, ami iszonyatosan sokat jelentett nekem, és mosolyt csalt az orcámra (kész. vége. ennyi. menthetetlenül elázok a giccsgejzír alatt)!! Szóval itt is nagyon szépen köszönöm, és akiknek megígértem, hogy bővebben válaszolok, illetve írok, nos, azokat az ígéreteimet igyekszem minél hamarabb betartani. :)
A május elsejét munkával ünnepeltem, illetve örömködtem azon, hogy már május van (bájdövéj lassan 7 hónapja vagyok kint, atyagatya.), és közeleg a június 21, amikor megyek hazaaa! Bibii.
Azóta annyi extra van még, hogy elkezdtem futni a jóidőre való tekintettel. Megígértem magamnak, hogy kényszeríteni fogom a nem igen a futóképességeimről híres önmagam. Szószerinti nekifutásomkor sikerült is olyan időt kiválasztanom, amikor erőst fújt a szembeszél, így ért el hozzánk annak az átok időnek a szele konkrétan, ami Arkansasban pusztított, és nálunk is viharokat és tornádó készültséget okozott több napon keresztül. Szóval szeles időben köbö a második sarokig jutottam, de úgy lihegtem, mint Darth Vader. De ma is elmentem, és sokkal ügyibb voltam, és lesz ez még jobb is, egyre jobb. Remélem leszek még olyan büszke magamra, mint mikor a Margit-kört megcsináltam otthon. Mindenesetre akárhányszor meglátom a hullámvasútszerű futóösvényt, arra gondolok, hogy komolyan nem vagyok normális, pláne, hogy beton, ami a térdemnek jót tesz... De amikor sikerül túljutnom az éppen kitűzött ideiglenes célomon ("csak addig az oszlopig, na még egy kicsit tovább, ne legyél már béna.."), akkor dagad a mellem.. hja, mert hiperventillálok éppen.. De viccen kívül tényleg jó:)

Szóval így telt, telegetnek a napjaim, nem ígérek semmit, de igyekszem a hétvégénkénti beszámolóimat újra bevezetni. Pusszantás mindenkinek!
U.I.: Lidikém, igyekeztem, remélem sikerült megnevettetnem téged. Ki ne tikkadj nekem! :)))