Utolsó bejegyzés egy időre, mert szabira mentem!

Nyár van, nyár, és megkezdődött a táborunk. Az első hét olyan is volt, amilyennek lennie kellett. Káosszal, sírással, nyállal, ordítással, rendetlenséggel, fejetlenséggel, sírással, még egy kis nyállal, csak hogy jobban csússzon a sírás. De a hét végére már egészen belejött mindenki, gyerek – kevésbé gyerek egyaránt. Ráleltem a szerelem első kukucsra gyerkőcömre, aki egy 4 éves, hihetetlen mosollyal és barna, kiskutyaszemekkel rendelkező, csupavigyor kisfiú. Imádom. Kölcsönös összenevetések az első naptól, együtt őrültködések, amikor lehet, de közben mindig megbeszélve, hogy akkor tudunk hülyéskedni, amikor arra időnk van, és csak és kizárólag a feladatsor után. Nem beszélő, de nagyon értelmes, okos és tud is, ha akar, meg olyan ember van mellette, akit csíp. Mi odavagyunk egymásért. Az első héten sikerült a nap végén úgy kijáratnom, hogy végigkacagta az egészet (ennek következtében párszor összecsuklottunk, és elengedte a fokost, hogy hátravethesse magát rám.. :D)… immmmádom!:)
A másik nyári táboros mesélnivaló, hogy a spinás kislányunk sírva jön mindig, és csak akkor hajlandó megnyugodni, amikor Judit és én bent vagyunk, és látott minket. Mikor ez megvolt, könnyes szemmel nagymosoly apának (aki eddig próbálta nyugtatni), hogy oké, bájbáj, most már rendben vagyok, mehetsz. Ilyet én még sosem láttam, hogy akkor nyugszik meg egy kisember, ha a konduktorok bent vannak, tündéri.

Múlt hét pénteken beszéltem telefonon a főnökasszonyommal, aki meghívott magához vasárnapra, mondván vett nekem egy bikinit (aaaaaaaaaaaaajjjjaaaaajjjjjjj…..), és annyira szép idő lesz, töltsem velük az apák napját. Elmentem, nem bántam meg. Gyönyörű, hatalmas háza van, medencével. Jót beszélgettünk, jó kedve is volt, a nap is szépen sütött. Dayton mondjuk vicces volt, amikor meglátott, le lehetett olvasni az arcáról: „Nnnaaa álljunk csak meg egy pillanatra! Tudom ki vagy, de nem értem, hogy kerülsz ide…?! El ne képzeld, hogy most dolgozni fogunk, semmi konduktív hókuszpókusz, vasárnap van, eeembeer!!” :D Aztán mikor semmi olyat nem tettem, ami ezt erősítette volna meg, átmentünk civilbe, és ő sem nézett már úgy rám.
Ma pedig elmentem egy jótékonysági fogadásra egy közeli country klubba, ahol átvehettünk egy 11 ezer dollárra szóló csekket. Puccparádé volt a javából. Milliomos, pénzes emberek, és én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy átlag, normális családban nőhettem fel, hogy nem voltunk sose gazdagok, hogy tudok értékelni kis apróságokat, és hogy nem érint meg az, hogy pénzzel mi mindent megvehetsz magadnak. Persze, szeretnék majd egyszer úgy élni, hogy ne kelljen átgondolnom, mi az, amit megvehetek, mi az, amit nem, de kőgazdag sose lennék… sose. Néztem ezeket az embereket körülöttem, de nem éreztem magam kicsinek (pláne, hogy magas sarkúban voltam, höhö), sem feszélyezve.. és ez nem az ő érdemük volt. :D

Szóval itt tartok most. És már csak 3 nap és indulok. Addig még egy pár dolgot el kell intéznem, de édes terhek ezek… 7 és fél hónap után végre mehetek hazaaa!!:)))))))))))))))))))))))
Úgyhogy itt köszönök el mindenkitől, aki olvas… és pár nap múlva egy részetekkel találkozunk hamarost személyesen, s jól megszottyongatlak benneteket!;)
Tsóközön!:)